Hajnalban csörgött az ébresztő, és én talán összesen egy órát tudtam aludni. Olyan érzésem volt, mintha másnapos lennék. Ez azonban lehetetlen, hiszen egy pohár bort ittam, miközben úgy éreztem magam, mint aki három üveg testes vörösbort nyakalt be. Erőt vettem magamon és feltápászkodtam. Próbáltam reggelizni, de néhány keksznél többet nem tudott a gyomrom befogadni, és magában is tartani. Megfordult a fejemben, hogy mi lenne, ha én most kiszállnék ebből az egészből, és lemennék a hegyről. Azt mondanám, hogy rossz az idő, így kevésbé lenne kínos a dolog. Ezt a gondolatot gyorsan el is hessegettem, nem ezért jöttünk ide.
Beöltöztünk és végre a hágóvasamat is felköthettem. Első alkalommal viseltem, a felkötésének helyes módját másoktól lestem el. A hüttéből kilépve egy kisebbfajta tömeg fogadott bennünket, így várnunk kellett, amíg be tudtuk kötni magunkat. Miután ez megtörtént, elindultunk. Elől ment Joe, mögötte én, utánam Balázs majd Peti − aki már volt fent kétszer is − a sort Dani zárta. A kérdés csak az volt, hogy merre is menjünk. Egyértelmű, hogy mindenki ugyanoda tart, de ki tudja, hogy merről kell a csúcsot megközelíteni? Kiderült, hogy van vezető is, akit onnan lehet megismerni, hogy az oldalán lóg egy jégcsavar. Nálam is volt egy, videót is néztem a használatáról, elméletben tehát mindent tudok.
Szép lassan meneteltünk felfelé, Joe nagyon bírta. Rájöttem, hogyha rálépek a kötélre, akkor megáll és visszafordul, hogy minden rendben van-e. Ilyenkor időt nyerek és veszek két mély levegőt, ami nyomokban oxigént is tartalmaz. Próbáltam lélegezni, de minden harmadik lépésnél beszédültem, közben pedig arra is kellett koncentrálnom, hogy azt a néhány falat kekszet benntartsam.
Eljött végre a reggel. Előbukkant a nap a hegyek közül, és miután első sugaraival átmelengette az arcomat, elmúlt a hányingerem és kitisztult az agyam is. Kihasználtam pillanatnyi épelméjűségemet, és előkaptam a fényképezőgépem. Gyorsan készítettem néhány felvételt, és nyugtáztam, hogy szó szerint lélegzetelállító helyen vagyunk. Feltűnt az is, hogy mennyire megkönnyebbült a vállam, miután leakasztottam róla a fényképezőgépet. Ennyit a gramm mániámról. Legközelebb alaposabban átgondolom, hogy vigyek-e magammal másfél kilós fényképezőgépet.
Az első őszinte mosoly hamar le is fagyott az arcomról, amikor feltűnt, hogy nem jött be a meteo előrejelzés, és szembe fúj a szél. Ez nem jó jel, ugyanis ha kiterítem az ernyőmet a csúcs közelében a meredek oldalfalon, akkor az gyenge hátszél esetén rám fog csúszni. A start így esélytelennek tűnt. Ki kellett találnom valamilyen megoldást, ezért ittam egy Isogel energia zselét. Nem sokat segített, de legalább láttam, hogy a Camelbak csöve is befagyott.
Döntenem kellett, hogy kockáztatunk és felmegyünk a csúcsra, vagy megpróbálunk elstartolni valahol a közelben. Rápillantottam Danira, és észrevettem, hogy annyira szar állapotban van, hogy ez utóbbi mellett kell döntenünk.
Az eredeti terveknek megfelelően a csapatunk kettévált. Balázs és Peti tovább meneteltek a Margareta hüttéhez, mert ők nem hoztak magukkal ernyőt. Mi hárman pedig elindultunk starthelyet keresni. Jobbra láttam is egy lehetőséget, de Joe is talált egyet.
-Joe, arra egy perem van, ott nem tudsz a dombnak felfelé elstartolni!
-De jó lesz!
-De nem lesz jó.
-Én már láttam ilyet, ne aggódj!
-De aggódom…
Végül sikerült Joe-t meggyőznöm, és előadtam neki a tervemet: felmászunk jobbra Ludwigshöhe oldalába, onnan elstartolunk északi irányba, majd a fennsík fölött hátszélbe fordulva kisiklunk. A terv jóváhagyva. Kicsit nagyon aggódtam, hogy lesz-e elegendő magasságunk kifordulni. Aránylag gyorsan kb. 1 km/óra sebességgel fel is jutottunk a kiszemelt starthelyre. Érezhetően megnyugodtam. Dani húzta fel először az ernyőt, és már a levegőben is volt. Őt Joe követte, és szokás szerint én indultam el utoljára. Mázlink volt, mert átértünk, igaz csak 10-15 méteren, de sikerült.
A látvány lenyűgöző volt. Aki repült már le kora reggel gleccser tetejéről, annak ezt nem kell bemutatnom. Akinek még erre nem volt alkalma, az mindenképp írja fel a listára, mert kihagyhatatlan. Ráadásul látnotok kellett volna a felfelé igyekvő mászók megdöbbent arcait, ahogy néhány méterrel a fejük felett elsuhantunk.
Megkönnyebbültem, ahogy éreztem, hogy egyre több oxigén van a beszippantott levegőben. Elővettem a gépet és készítettem néhány fotót. Az egyik kattintásnál a nézőkében megcsillant valami. Az bizony a hágóvasam volt. Már meg is feledkeztem róla. Ekkor viszont elkezdtem azon gondolkodni, hogyan fogok így landolni. Láttam a lelki szemeimmel, hogy ha nem tudok gyorsan hármat-négyet lépni, akkor nagy pofán csúszás lehet a vége.
Elértük az utolsó előttünk álló csúcsot, amely után már csak a völgy volt előttünk. Innen sima ügynek tűnt a kinézett leszálló. Előző nap a völgyszélben állva nem is mertünk álmodni róla, hogy ennyire sima lesz a kiérés, de segített a gyenge hátszél.
A leszálló fölé érve észrevettünk egy terepjáróst, aki minket figyelt. Elképzelhető, hogy ez privát terület. Mindenesetre a gondozatlan részre helyezkedtem be, és vártam a pofáraesést. A leszállás hibátlanul sikerült, a hágóvassal kapcsolatos aggodalmam alaptalannak bizonyult. Szép sorban megérkezett Dani majd Joe is.
Közelített felénk a terepjárós, de nem igazán érdekelt. Egy biztos, hogy ma senki nem tudja levenni a mosolyt az arcomról azzal az indokkal, hogy letapostam a füvét. Mosolyogtam tovább, és csak feküdtem a fűben, nagyokat szippantva a levegőből.
A terepjárósról kiderült, hogy rendes fickó, és pilóta. Láttuk őt repülni előző nap. Nagyon örült nekünk, és folyamatosan érdeklődött. Azt is megtudtuk, hogy hegyi vezető és hetente visz fel csoportokat. A történetünkre csak mosolyogva csóválta a fejét, majd felvilágosított minket arról, hogy nem a legjobb ötlet 26 óra alatt eljutni Budapestről Milánóba, majd felmenni a Monte Rosára és onnan lerepülni.
Tervezéssel vannak még bajok, de majd a következő alkalommal már rászánunk legalább 30 órát a Mont Blanc lerepülésére.
Itt a végén általában köszönetet szoktak mondani, ezért így teszek én is, hogy ne lógjak ki a sorból. Köszönöm a családomnak, hogy elviseltek a mindennapos Hike & Fly őrületben, és hogy elvihettem otthonról az összes spórolt pénzünket. Köszönet Joe-nak és Daninak, hogy mindig partnerek a hülyeségeimben. Köszönet Petinek az olasz melóért, Balázsnak − a legtapasztaltabb társunknak – a szervezésért, a rutinért és a kártyájáért. Köszönöm Robinak a Petzl ultralight felszereléseket, az AirDesignnak az UFO-t, Lacinak az Isogéleket, amelyek segítsége nélkül még mindig a platón gondolkodnék. Végül Nórának, aki átírja életem első és talán utolsó beszámolóját.
Azon veszem észre magam, hogy két hónappal az események után is folyamatosan mosolygok, miközben a beszámolót írom, és azon jár az eszem, hogyan tudnám másokkal is megismertetni a Hike & Fly új ágát.
Ezért megszületett bennem az elhatározás, hogy tartok egy bemutató előadást a nagyközönség számára. Az előadás november 26-án lesz a Spider Club boulder termében. Ha van kedved részt venni, akkor olvasd el a részleteket itt és regisztrálj az eseményre!
